A komfortzóna elhagyás eszméje szinte mindenkiből kivált egy zsigeri reakciót. Sokak számára az újdonság vonzását jelenti, a kalandokat és az adrenalint. Másoknak riasztó és kellemetlen dolgokat. Egyik oldal sem szokta higgadtan mérlegre tenni a komfortzónából való kilépés előnyeit és kockázatait, holott egy kutatás szerint agyunk állandóan ezt teszi.

Elménk mélyén minden döntés során gőzerővel folynak a számítások: megérik-e a kínálkozó nyereségek a lehetséges veszteségeket? Mekkora a siker esélye, mekkora dicsőséget hoz a siker, és mennyire vágyunk a dicsőségre, mint olyanra? Mennyire fenyeget kudarc, s mekkora a vele járó szégyen, kár, esetleg katasztrófa? És egyáltalán, biztosak vagyunk-e becslésünkben, azaz megbízunk-e a józan eszünkben?

Az agy alapértelmezett célja az ön- és fajfenntartás. Ezért csak akkor dönt egy-egy kockázatosabb vállalkozás mellett, ha azt szükségesnek, vagy kivételesen előnyösnek ítéli az egyéni vagy genetikai túléléshez. Léteznek azonban észszerűtlennek tűnő kockázatok, mint amilyen a feltűnő kinézet vagy viselkedés, expedíciók vagy mentő akciók az élet kockáztatásával, szerencsejáték, szembeszállás a túlerővel, a hatalommal stb.

Mindezek valószínű evolúciós gyökere a genetikai rátermettség fitogtatása a lehetséges partner(ek) előtt. Innen ered az is, hogy a párválasztás időszakában az élőlények sokkal merészebbé válnak, mint egyébként. Számos faj hímjei nem riadnak vissza a súlyos, netán végzetes sérüléssel járó összecsapás veszélyeitől sem. A hódítás vágya, nyíltan vagy rejtve, az emberben is az egyik fő motiváló erő. És úgy tűnik, egyeseknél szinte nincsenek határai: ők mindig az elsők akarnak lenni, bármi áron. Egyikük, mint Houdini, akár naponta kitette magát az életveszélynek, hogy egyre kiválóbb és kiválóbb legyen. Másikuk, mint számos diktátor, sorozatos kudarcaiat követően már csak a pusztításban látott lehetőséget arra, hogy az élre törjön – és megtette.

Ami közös bennük, hogy életükből mintha hiányozna a komfort, belső világukból pedig a nyugalom. Biológiai szinten azt mondhatnánk, a GO és a STOP agyi rendszereik közti egyensúly végleg felborul az első javára. Így előbb vagy utóbb muszáj valóra váltaniuk álmaikat. De honnan ez az olykor csodálatra méltó, máskor félelmetes hajtóerő?

Kockázat és evolúció

Nem véletlen, hogy az élőlények többsége nem kockáztat feleslegesen: a természet kegyetlen körülményei között ez a stratégia segíti elő leginkább a túlélést. Ugyanakkor adott csoportnak mégsem jó, ha soha senki nem kockáztat, és így nem fedeznek fel például új területeket, víz- és táplálékforrásokat, akár még jobb rejtekhelyeket stb. Ezért alakulhatott úgy evolúciósan, hogy az élőlények egy kisebbsége már kölyök korában szívesen vállalja a rizikót kíváncsisága, rátermettsége vagy kalandvágya miatt.

Teljesen ki vannak téve a vak szerencsének? Nem feltétlenül. Sokukban kialakulnak különleges képességek, melyekkel elkerülhetik a bajt: öt érzékük rendkívül kiélesedik, és ezekhez olykor még egy hatodik is társul… Alátámasztva a motivációs guruk szlogenjét, hogy az ún. komfortzóna elhagyása kivételes fejlődéshez vezethet.

A komfortzóna fogságában

De mi lenne, ha mindenki követné a jótanácsot és felvállalná a veszélyesebb életet? Még az is lehet, hogy felborulna az evolúció alkotta kényes egyensúly, amelyhez, úgy tűnik, kevesebb kockáztató és több óvatos egyed szükséges. Ez azért jó hír azok számára, akik úgy érzik, a komfortzónájukban vesztegelnek: közösségüknek éppúgy szüksége van rájuk, mint merészebb társaikra. Sőt, éppen a megbízható mivoltukban van rájuk szüksége.

Egyénileg viszont kicsit más a helyzet. Mindenki számára hasznos, olykor életbevágó lehet, hogy felkészüljön a váratlan helyzetekre, sőt arra is, hogy esetleg minden a feje tetejére állhat. Ehhez a felkészüléshez Abigail Brenner San Franciscóban élő pszichiáter szerint az egyik legüdvösebb módszer, ha időről időre kihívások elé állítjuk magunkat.

De milyen is legyen a komfortzóna-elhagyás? Erre mindenkinek megvan a maga jellemző módszere, egy útvonal, amelynek irányában a lehető legkényelmesebben tud kilépni a kényelmi zónájából. A kivételes nyelvtehetségek belevágnak egy új, minden addiginál nehezebb nyelv elsajátításába. A konyhatündérek technikásabb recepteket próbálnak ki, a több éve edzőteremben edzők kinti mozgásformákat stb.

Ha visszahúz a rutinzóna, kezdjük annak végiggondolásával, miben vagyunk tehetségesek, jártasak és magabiztosak. Vajon ezen a területen mennyit fejlődtünk az utóbbi időben? Ki voltunk-e téve elegendő kihívásnak? A csapda abban rejlik, hogy ha már jók vagyunk valamiben, csak ritkán kapunk külső ösztönzést a még jobbá válásra. Környezetünk főként arra tart igényt, hogy megbízhatóan hozzuk ugyanazt a magas teljesítményt. Így aztán saját magunknak kell megtalálni az újabb és újabb megugrásra váró akadályokat. Ne tegyük a lécet túl alacsonyra vagy magasra! Motivációnk felpezsdítésére az olyan feladatok alkalmasak, ahol a siker valószínűsége 50-70 százalék.

Ez azt jelenti, hogy folyton feszegetnünk kellene határainkat? Akik így tettek, például mert túl komolyan vették a sikerguruk felszólításait, gyakran felemás hatásokról számolnak be: energiájuk elapadásáról, kiégésről, sőt betegségekről is. Mások annak kapcsán fedezték fel a komfortzóna pozitív oldalait, hogy a vírushelyzet akaratuk ellenére vetette ki őket abból. 2020 után mintha kevesebb írás buzdítana a kényelmes élet elhagyására. Inkább az merül fel, hogyan találjuk meg az egyensúlyt a komfort- és a fejlődési/tanulási/növekedési zóna között.

Abigail Brenner nyomós okokat talált arra is, hogy érdemes olykor a komfortzónánkban maradnunk. Ilyen az, hogy kevés energiával, gyorsan és könnyen el tudunk végezni rutinfeladatokat, miközben több idő és szellemi energia marad a kihívásokra. A kényelmi zónában támaszkodhatunk korábbi tapasztalatainkra és sikereinkre, ténykedésünk valószínűleg több haszonnal és kevesebb galibával jár, miközben regenerálódni is tudunk az alacsonyabb stressz-szint miatt. Új erőre kaphatunk, szorongásunk csökken és a hatékonyságunkba vetett hitünk is helyreáll. Utóbbi kettő pedig kutatások alapján fontos tényező ahhoz, hogy bele merjünk vágni az ismeretlenbe.

Az agy „kikapcsoló gombja”

Létezik viszont még egy nyomós ok a komfortzóna elhagyására, avagy növelésére, s ez nem más, mint az agyunk. A Yale Egyetem rangos lapban (Neuron) megjelent kutatásai arra mutattak rá, hogy ha nem vagyunk a komfortzónánkon kívül, akkor nem tanulunk. Az állandóság kikapcsolja az agy tanulási központjait. Nem így, ha bizonytalanok vagyunk a képességeinkben, vagy abban, mi fog történni egyáltalán. A bizonytalanság, habár kellemetlen lehet, azt jelzi az agynak, hogy izzítsa be a tanulási áramköröket! Ezért a bizonytalan helyzetek elengedhetetlenek, ha agyunkból a legtöbbet akarjuk kihozni, miközben a stabilitás maga a kikapcsoló gomb az agy számára.

Hogy így lettünk megalkotva, annak megvan a maga értelme. Hiszen ha egyszer már kitaláltuk, hogyan kell a lehető legjobban viselkedni adott környezetben, az új technikák vagy megközelítések tanulása felesleges. Ha megtaláltuk a leggyorsabb utat a háztól a munkahelyig, a rutin megváltoztatásával csak dugóba kerülnénk. Ha már tudjuk, hány perc alatt fő meg a tojás, nem érdemes tovább variálni. De az élet számos területén folyamatosan fejlődni és tanulni akarunk, emellett szeretnénk sokáig fitt agyat és rugalmas személyiséget: mindehhez pedig a könnyű és kényelmes dolgok helyett olykor a kiszámíthatatlan és nehéz dolgokat kell választanunk.

Ahogy Daeyeol Lee, a Yale Egyetem agykutatója fogalmaz: „amikor újszerűbb és változékonyabb környezetbe lépünk, ez arra sarkallja az agyat, hogy több információt szívjon magába”.

Hogyan kellene ezt a felismerést hasznosítanunk? Hogyan kerülhetnénk el a rutin keltette agyi üresjáratot, ha egyszer a mindennapi valóság nem eredendően változékony és kihívást jelentő? Úgy, hogy tudatosan beépítjük az életünkbe a bizonytalanságot és az újdonságot. Vegyük célba azokat a tevékenységeket, amelyek túl olajozottan mennek, s alkalmazzunk egy-egy napra nehezítéseket, például végezzük őket a kevésbé ügyes kezünkkel, ahogy a Neurobic nevű agytorna feltalálója javasolta. Vagy beszéljünk olyan emberekkel, akiknek a véleménye vagy társadalmi közege nagyon elüt a mienktől. Olvassunk kétszer lassabban, mint szoktunk, miközben próbáljuk elképzelni, megjegyezni, vagy fejben más nyelvre fordítani a lényeget. Csináljuk lendületesen azt, amivel máskor sokáig elszöszmötölünk, és a lehető legnagyobb odaadással azt, amin egyébként csak túl akarunk esni.

Mióta használjuk a komfortzóna kifejezést a mai értelemben?

Úgy tűnik, az ezredforduló előtt a szó pszichológiai szövegkörnyezetben sokkal kevesebbszer fordult elő, mint ma, de pozitívabb jelentéstartalommal. Az egyén számára kellemes, kényelmes körülményeket értették alatta, esetleg azt a területet, amelyen képességei legjavát adhatja.

Majd egyre inkább a ’komfortzóna elhagyás’ vagy ’komfortzóna növelés/tágítás' vált kívánatossá. Uralkodóvá vált az az elképzelés, hogy ha kilépünk a komfortzónából, új élet kezdődik: kiderül, hogy olyasmikre vagyunk képesek, amikről nem is álmodtunk volna. Számos ábrán a komfortzónától távol azt látjuk: „ahol megtörténik a csoda”. Ennek szellemében, különösen 2014-től kezdenek özönleni a bullshitek, és a kényelmi zóna elhagyása egyesek számára szinte vallássá válik. Megjelennek a hol komoly, hol vicces komfortzóna kihívások. Mint mindig, egyesek belevetik magukat, mások viszont csak sorolják, sorolják a nyílt utcán kézenállós, sziklafalon ereszkedős és hasonló ötleteket, de arról mélyen hallgatnak, hogy ők maguk melyikkel hogy birkóztak meg. Megint mások akár nem kis összegekért árulnak tippeket, munkafüzeteket stb. mondjuk egy 30 napos komfortzóna kihíváshoz. De ide tartoznak a több napos élmény- és kalandpedagógiai foglalkozások, outdoor önismereti tréningek is.

Mitől lesz valaki kockázatkereső, illetve kockázatkerülő?

Bizonyított, hogy az emberek nagyobb része jobban irtózik a veszteségtől, mint amennyire vágyik a nyereségre. Így még akkor sem vállalnak kockázatot, ha adott helyzetben az lenne a helyes döntés. Úgy tapasztalják, hogy ha próbálnak kimerészkedni a biztonsági zónából, az eredmény általában kudarc, megszégyenülés, sőt még kárt is okozhatnak vele.

És vajon a kockázatkeresők nem tapasztalnak ilyet? Dehogynem, csak ők egyáltalán nem fogják fel tragikusan, inkább próbálkoznak tovább, és hiszik, hogy végül sikerrel járnak.

Ezek a hajlamok erősen genetikusak, összefüggésben állnak például a főbb agyi hírvivőket (pl. dopamin, szerotonin) lebontó enzimmel, a MAO-val. Azt ezt kódoló egyik génváltozat esetében kevesebb az enzim, így több a hírvivő az agyban, ez valószínűsíti a kockázatvállalást, sőt a harciasságot is. A másik variáns ellenkezőleg, az óvatosság irányában hat.

A született kockázatvállalókat általában semmiféle nevelés nem tántorítja el hajlamuktól. Gyermekként is sok nehéz pillanatot okoznak szüleiknek, de kockáztatási kedvük a tetőpontját tizenéves korukban éri el. Később bizonyod mértékig lecsillapodnak, de merészségüknek köszönhetően a másik típushoz képest gyakrabban lesz belőlük sikeres vállalkozó.

A kockázatkerülőket könnyen letörik a kudarcok. Ha ezt szüleik is tetézik a maguk kétségbeesésével, vagy gyakran égnek le kortársaik előtt, előbb-utóbb igazi biztonsági játékossá válnak, akik jószántukból soha nem hagyják el a járt utakat, s szinte mindig azt teszik vagy mondják, amit elvárnak tőlük. Nekik érdemes elsajátítani a kockáztatás művészetét – persze csak fokozatosan, a maguk óvatos módján –, hogy rájöjjenek, határaik messze nem olyan szűkösek, mint gondolták.

Jakabffy Zsófia

Personal Trainer, életmód tanácsadó